0. email

Kedves olvasók! Köszönöm annak a negyven embernek, hogy bizalmat szavaztak nekem, és sajnálom a késést, egyszerűen nem éreztem biztosnak a prológust. Nyugalom, az elkövetkezendő részek hosszabbak lesznek, ezt ilyen bevezetőnek szántam, Corene minél jobban, és többet fog írni, a részek is annál hosszabbak lesznek. Elvégre, az ember nem fog olyan belerázódni ezekbe a dolgokba. Jó olvasást kívánok! :)





Kedves Regan!

Az élet könyörtelen. Egyik napról a másikra száznyolcvan fokos fordulatot is vehet, még úgy is, ha nem akarod. Mert ebbe sosincs beleszólásod, ezt a sors dönti el. Már, aki hisz benne. Bevallom, eddigi életemben nem gondolkoztam azon, hogy minden ok nélkül történik, amíg egy reggel arra nem eszméltem, hogy egyedül maradtam. Nem árván, egyedül. A két szó nem összekeverendő, ugyanis a családom él, és virul. Te már kevésbé.

Magányosan. Akármennyi szinonimát mondhatnék rá, a lényege ugyanaz marad. Az érzésről beszélek, mikor tudod, hogy senkire sem számíthatsz, senkinek sem mondhatsz el semmit, senkiben nem bízhatsz. Te is megtapasztaltad már, miről van szó, de talán annyira még sosem, mint én. Te voltál az a személy, aki tett róla, hogy ne maradjak egyedül. Igaz, te is antiszociálisnak mondtad magad, de te sosem voltál az, ezt vésd jól az eszedbe.

Két hete történt minden. Két hete döntöttél úgy, hogy nem bírod tovább, és véget vetettél az életednek. És elmondanám, hogy nem vagyok biztos benne, hogy jól tetted. Mindenki meghal egyszer. Megszületünk, növekszünk, egyszer csak megállunk, és onnantól kezdve, mindennap egyre öregebbek leszünk. aztán, az utunk végén rájövünk, mennyi mindent rontottunk el, és mennyi csodás dolog volt az életünkben. Aztán, egy szép napon, meghalunk. De nem tizennégy évesen, és öngyilkosságban. A nagymamám szerint, aki gyilkos lesz, az a pokolra jut. Aki megöli magát, az is gyilkos valamilyen szempontból, így ő is odajut. 

Tudod, milyen érzés volt egy nap arra ébredni, hogy az ember legjobb barátnője, akit szinte már a testvérének tekint, éjszaka egy óra tizenhét perckor gyógyszer túladagolásban meghalt? Nem kellemes, hidd el nekem. És igen, minden lány azt mondja a legjobb barátnőjére, hogy szinte a testvére. A felszínes barátságban ezt mondják. Az igazi, nem kell kimondani, hisz' mindkét ember érzi.

Olyan, mintha ezer kést döfnének a szívedbe, és ráadásképpen még meg is forgatják őket, aztán nevetve nézik, ahogy lassan összegörnyedsz, majd elterülsz a földön. Mintha egy vadmacska ugrana rád, és addig karmolna, amíg már csak a húsodat látja. Mintha valami belerepülne a mellkasodba, majd ráhúzna egy tonna követ, aztán kirepülne. Mintha valaki kiszakítana egy darabot belőled, és reménytelenül keresgéled, hova tűnt. Ezer, meg ezer hasonlatot hozhatnék neked, a lényeg ugyanaz maradna.

Tehát. Most, itt fekszek a szobámban, a laptopom előtt ülve, és megírom ezt az emailt neked. Hogy miért? Magam sem tudom. Egyszerűen, úgy érzem, ha írhatok neked, akkor az olyan, mintha itt lennél mellettem. Bár tudom, hogy ez nem igaz, azért reménykedek, mert azt szabad. Vagy nem?

Tudom, ha most itt lennél, rátennéd a kezed a vállamra, és azt mondanád, hogy ne tegyem ezt magammal. Nem tudom, talán nekem így jobb lesz. Az elmúlt két hetemet végigszenvedtem, de nem sajnáltattam magam. Elvégre, az emberek miért engem sajnálnak, ha te haltál meg? Jó, ez egy kicsit erős volt. Hiszen, az ember addig él, ameddig valaki emlékezik rá. Szóval, te örökre élni fogsz, mert én mindig emlékezni fogok rád.

De az osztályunkról már nem mondható ez. Lehet, hogy nagy ostobaság, de minden miattuk van. Ők kezdték el az egészet, még anno hatodikban, és idáig bírtad, amiért minden tiszteletem a tiéd.

Akkor volt az, amikor megyei első lettél a nyelvtanversenyen. Eddig senkinek sem tűnt fel, hogy egyetlenegy négyesed sem volt a félév során, vagy valami rosszabb jegy, akkor, viszont igen. És mikor elhangozottak a következő bántások, fokozatosan kezdtél összemenni: Stréber. Dagadt. Tanárgyerek. Okostojás. Versenyes.

Egy tizenkét éves gyerek még nem gondolja komolyan ezeket, de te már akkor is érettebb voltál a korosztálynál. És talán, ezért is lógtál ki a sorból. Elvégre, Regan Maon, sosem voltál olyan erős, mint mutattad. Mindig is láttam rajtad, hogy a műmosoly mögött van egy eltitkolt érzelem, ami sosem tört fel benned. Itt történt az, hogy elkezdtél menőbbnek tűnni. Eljátszottad, hogy nem értesz senkinek, bepasiztál, csak azért, hogy kevésbé nézzenek őrültnek. Ekkor terjedt el rólad, hogy ribanc vagy. Bocsánat a szóért, de ezt mondták.

Itt nem voltunk jóban, mert nekem ez túl sok volt. Szerettem volna visszakapni azt a Regant, aki addig volt. És, most mit meg nem tennék érte, hogy akár azt a Regant láthassam újra. Bármit.

A mi történetünk nagyon rövid volt. Negyedik osztályban ismertelek meg igazból, és onnantól kezdve váltál a legjobb barátommá. Emlékszem, eleinte egészen utáltalak, és irigy voltam rád. Elvégre, ha az embernek olyan osztálytársai vannak, mint az örök győztes Regant, és Hannah, akkor beszorul egy örök harmadiknak. És nálunk is így volt. Mindezek ellenére, ti vagytok, és voltatok mindig is azok az emberek, akikre számíthattam. De Hannah is megváltozott, és a régi, kedves lányból egy új, kétszínű teremtés lett, akit ki nem állhatok. 

Emlékszel, milyen sokat nevettünk? 

Mikor ötödik osztály év végén elmentünk arra az egy hetes táborba? Még hetedikben is azokon az emlékeken nevettünk.

Miss Resof mindent ránk bízott. Mikor Hannah már neki is túl sok, akkor jöttünk mi a képbe. Nem illik az embert kibeszélni a háta mögött, de mindig is éreztem, hogy közted, és Hannah között nem oké minden. Irigy volt rád, és mindennek elhordott. De aztán, mikor országos első lettél az anyanyelvi versenyen, már sírva ment ki a teremből, és egész nap hisztizett. Mert neki csak a negyvennyolcadik hely jutott. 

Melletted az ember kisebbnek érezte magát. Igen, azon a versenyen én negyedik lettem, de ez nem számított semmit a te eredményed után. És sosem bántam ezt. Mert mindig örültem azoknak a sikereknek, amiket te elértél. Elvégre, ezt teszi egy barátnő, nem?

Néha hajlamos vagyok félrebeszélni, és sok tőmondatot használni. Gondolom, ez most is látszik, de annyi mondandóm van. 

Remélem, egyszer belerázódok ebbe az email írásba, de az a nap biztos nem ma lesz. Amikor rád gondolok, könnybe lábad a szemem, és sírnék. Legszívesebben kiugranék az erkélyről, ami nem lenne túl szerencsés, elvégre, a nyolcadik emeleten lakok...
Tehát, az elkövetkezendő tanév eseményeit, email formájában fogod megkapni tőlem. Őrült ötlet, és senki se fog róla tudni, de talán, én ettől jobban érzem magamat. Nem hiszem, hogy az emaileim túl sok párbeszéddel lesznek tele, de nem baj, elvégre, úgyse fogod már elolvasni őket, nem? 
Ja, és elfelejtettem a legfontosabbat: lehet, hogy hagyok ki napokat, de most te, vagyis a postafiókod áll hozzám legközelebb, így megpróbálok mindent leírni neked, hogy ha már nem láthatod ezeket, legalább elolvasd.

Csak el szeretném mondani neked, Regan, hogy csodás ember voltál. És most is az vagy, mert tudom, bárhová kerültél, jó kezekben vagy...